Nem tudom van e értelme tovább írogatnom ezt a blogot... amire kellett, azt sikeresen beteljesítette... nem tudhatom, (pár ember kivételével) ki olvasta, vagy tévedt csak véletlenül ide, de remélem sikerült valamit levonni ebből az egészből... hogy én mire jutottam, azt még nekem is nekem is megkomponálásra vár, mint egy záróakkord...
Ami nem öl meg az megerősít... csak ami hiányzik ebből, hogy attól még nem lesz könnyebb, se kevésbé fájdalmas... de az állítás igaz... nap mint nap érzem mennyire megváltoztatott ez az egész folyamat, és igen, erősebbnek érzem magam... de megtörtebbnek is...
Az elmúlt évek emlékei, boldog pillanatai, még bennem vannak, csak egy sötét köd lebeg rajtuk, és a hiábavalóság gyötrelme... nem mondom hogy elvesztegetett idő volt, bár ezt ugrik ki legkönnyebben a számon, de, de, de ezt még nekem is meg kell fogalmaznom...
Milyen lesz vele, a barátjával a viszonyom a közeljövőbe? Nem tudom... Már nem görcsöl a gyomrom, ha látnom kell őt, vagy őket, inkább harag és utálat keveredik bennem, még ha talán nem is jogosan... talán az is fáj/fájt hogy ő milyen könnyedén túllépett ezen az egészen, s ez minősíti kapcsolatunkat/engem leginkább...
Azt hiszem itt a vége...
